Régi bányászünnep, amelyet több nyári kulturális rendezvénysorozat formájában ébresztettünk fel Csipkerózsika-álmából 2000-ben, a római katolikus egyházzal együttműködve, képzőművészeti-helytörténeti kiállításokkal, ifjúsági és komolyzenei hangversenyekkel, régizene-előadásokkal, népi és reneszánsz táncházzal, kézműves-bemutatókkal, író-olvasó és közönségtalálkozókkal. Szent István a város védőszentje – szerepel történelmi címerében, névadója a település jelképének számító Szent István toronynak, valamint István Szállónak – így sok évtizedre visszanyúló hagyománya van a rendezvénynek, amelyet 1989 előtt hosszú ideig nem gyakorolhatott a település magyarsága.
„Bányanévnapkor reggel a bányászok a lampionokkal, girlandokkal feldíszített bányaszáj előtt gyülekeztek, innen indult a felvonulás a nagymisére. Legelől ment fekete-ezüst bányadíszben a rezesbanda, élén a zenemesterrel, utánuk a bányaigazgatók, mérnökök és hivatalnokok kisebb csoportja, ezután a vájárok, nagy, aranygombos, hófehér kabátban, rikító piros nadrágban, ragyogóan kifényezett csizmában, hátul deréktól lógott a fekete bőrkötény, az „arsléder”, fehér kesztyűs kezükben, vállhoz emelve a díszcsákány – az ünnepi Te Deum alatt ők képezték a főoltár körül a díszőrséget, utánuk a többi bányászság, ünnepi díszben, így vonultak végig harsogó zenével a lakosság sűrű sorfalai között a városban. Az esti szürkületkor pedig a bányaszáj előtt felállított emelvényen a csillés tanoncok pantomimet mutattak be, mint bányamanók, hosszú, fehér szakállal, arsléderrel, piros sapkában jöttek-mentek és a végén olyan figurás körtáncot jártak, a „léderlang”-ot.
Pedig reggel három órakor megkondult sűrű, szapora, egybeolvadó, magas hangján a fakolomp, mely az első sittre hívta a bányászokat. Hogy szerettem a hangját ennek a különös, ősi hangszernek, az üde nyári hajnalok serkentő frissességét, a napfelkelte diadalát idézi még most is emlékembe! […]
A bányászok akkor még mesterembereknek tudták magukat, olyan kasztfélének, ezen belül volt szaktudás, tapasztalat szerint bizonyos rangfokozat. A bánya ekkor még nem volt gépesítve, a csilléket az egyenes szinten lovak húzták, a mesterek, nem olyan nagyon régen még a bányászcéh mesterei, mindenféle munkához értettek, a gránit-vagy bazaltkőzetet hosszú fúróvésővel, kézikalapáccsal fúrták. A megfúrt lyukba nem szabad belenézni, mert ott megláthatod a bányarémet – ezt meglátni pedig nem szabad, mert az szerencsétlenséget hoz. Baleset ritkán fordult elő, robbanó gáz a tiszta közelben nem volt, a bányászok nyílt lángú olajfoncával jártak a munkába, de az olyan helyen, ahol valamilyen baleset történt, keresztet vetettek, mert ekkor még őszintén vallásosak és – negyvennyolc emlékével a szívükben – nagy magyar hazafiak voltak. Emlékszem egy képre – talán Glatz Oszkár festette –, a sittre, vagyis a váltásra menő bányászok fél térdre ereszkedve imádkoznak a bánya bejárata előtt, mielőtt a mélybe mennének. Ennek a csendes, csoportos imának én is kalaplevéve nem egyszer szemtanúja voltam.”
(Ferenczy Béni: „Nagybányai emlékeim”. Második vázlat, 1956)
