Köszönöm a megtisztelő felkérést – bár kissé kakukktojásnak érzem magam ebben a helyzetben, lévén hogy nem vagyok szakmabeli, múzeumi tapasztalatom nincsen, eltekintve attól, hogy e kastély legendás urának nagybányai lakóházát, otthonát lakjuk, gondozzuk, vigyázzuk most már több mint két évtizede. E feladatkör azonban egészen másmilyen kihívásokat jelent és jelentett számunkra, mint amelyekkel e koltói birtok gazdái és örökösei az elmúlt több mint fél évszázadban találkozhattak – vélhetően azért is, mert más volt ITT és más volt AMOTT az elsődleges cél és szándék.
Koltó Petőfi emlékhely. Most már egyre inkább Teleki emlékhely is – és jól van ez így, hiszen a szatmári Bányavidék és a kor egyik legizgalmasabb személyiségének emlékét őrzi. Zarándokhely. Évente sok ezren keresik fel, ama bizonyos mézeshetek romantikáját kutatva, hogy mélyet szippantsanak annak a környezetnek az atmoszférájából, amely egykor Júliát és Petőfit is körülvette, hogy a teraszról körbepillantva megpihenjen tekintetük a bérci tetők alatt elterülő panorámán amelyet maga Teleki Sándor is láthatott kislánya, a kis „Buba” szőke feje fölött átnézve, hogy elsétáljanak a hajdani somfa utódjának árnyékában meghúzódó kőasztalhoz, ahol a magyar irodalom annyi gyönyörű verse megszületett, vagy a Vajda-forráshoz és a református temetőbe, a síremlékhez, ahol ma a „vad gróf” hamvai nyugszanak.
Nagybánya magyar közösségét ezzel szemben – bár Teleki Sándor emléke és tisztelete ott lebegett a kezdeményezés fölött – elsősorban nem az emlékhely-teremtés szándéka vezérelte, amikor úgy döntött: megvásárolja a hajdani fasori Teleki-kúriát. Otthont szeretett volna teremteni magának: házat-hazát ahol rendezvényeit lebonyolíthatja, ahol meghúzódhatnak kisebb-nagyobb egyesületei, szervezetei s amelynek fészek-melegében megújulhat, felfrissülhet a nagybányai magyar kultúra, közművelődés és közösségi élet. Ezzel a szándékkal láttunk munkához, hamar rájöttünk azonban hogy a kettő: a közösségi tér és az emlékhely, KÖZÖSSÉG és EMLÉKHELY nem választható el egymástól.
Szerveztük a magunk rendezvényeit: táborokat, koncerteket, kiállításokat – amikor megjelent néhai kedves szobrászművész barátunk, Dinyés László Budapestről, aki szinte gyermeki rajongással csüngött 48 és a magyar szabadságharc nagyjainak emlékén, és rácsodálkozott az épületre: ez Teleki Sándor lakóháza? Tényleg…? Itt élt? Valóban itt dolgozott? Itt fogadta az őt Nagybányán is felkereső barátait, Feszty Árpádot például, aki több hétig volt a „vad gróf” vendége? Nem tudott betelni a hely lelkületével, attól kezdve haláláig rendszeres látogatónk maradt. És 2007-ben ajándékot kaptunk tőle: elkészítette a mellszobrot, amely ma udvarunk-kertünk dísze; a hozzánk betérők legelébb az ő szakállsimogató tekintetével találkozhatnak.
És jöttek a turisták, elébb csak a híradások nyomán, aztán a homlokzaton (részben ugyancsak Dinyés Lászlónak köszönhetően) elhelyezett emléktáblák mögé kíváncsiskodva: mit lehet itt megnézni? Maradt-e valami emléke annak a 12 esztendőnek, amit a gróf az épületben töltött, emlékiratait írva, gyűjteményét rendezgetve? Elkezdtük magunk is gyűjteni az emléktárgyakat – és ebben nagy segítségünkre voltak a család leszármazottai, Galánthay Zsombor, akinek e ma megnyíló kiállítás megvalósulásában is oroszlánrésze volt. Kiállítást szerveztünk a kolozsvári történeti múzeummal együttműködésben a legendás Teleki gyűjtemény még fellelhető darabjaiból. A Teleki mellszobor állításának apropóján elkezdtük szervezni a májusi Teleki Napokat (a jövő héten lesznek éppen eseményei), amely újabb hódolóit csábította Nagybányára a kornak, és annak a történelmi milliőnek amelyben Teleki és nevezetes barátai, Petőfi, Jókai, Liszt, Orbán Balázs, Munkácsy, Victor Hugo és a két Dumas is éltek. Néhány esztendő alatt így vált a Ház közösségi térből az emlékezés helyévé IS – és így gyűjtött maga köré emlékhelyként maga is újabb közösségeket. Így gazdagította egymást emlékhely és közösség.
Bevallom: sokszor nem egyszerű egy táncházat vagy cserkészfoglalkozást az épület emlékhely-mivoltával összeegyeztetni. Nem egyszerű kilogisztikázni, hogy miként fogadhatjuk egy 30-50 fős, sokszor nyüzsgő-zsibongó turistacsoport látogatását, érdekes és szenvedélyes történeteket mesélni nekik a Teleki családról, Nagybányáról, miközben a termeink is tele vannak nyüzsgő-zsibongó csöppségekkel, fiatalokkal. De rá kellett jönnünk arra, hogy az épület – mint alappal, falakkal és tetőzettel rendelkező ember építette szerkezet – legnagyobb hozzáadott értékét az EMBEREK adják, akik benépesítik. Legyenek bármilyen korúak, és térjenek be hozzánk bármilyen okkal: a vad gróf nyomát, vagy csak egymást, a közösséget keresve – úgy érezzük, grófunk elégedetten simogatja szakállát a mellszobor talapzatán.
Magam valamikor 35 évvel ezelőtt jártam először Koltón. Nem volt még akkor ilyen díszes az épület, talán gazosabb volt a kert és szegényesebb a kiállítás, amelynek alig maradt nyoma emlékezetemben. De a múzeumalapító Sebők Mihály bácsi, a hajdani uradalmi kocsis csillogó tekintetét, és ízes beszédét, amellyel Júliáról és Petőfiről mesélt, soha, de soha nem fogom elfelejteni.
Magam azt kívánom e községnek és a kastély működtetőinek, hogy sose feledjék: a legjobb kiállítás, a legjobb technikával felszerelt, legtrükkösebb tárlat is: önmagában halott anyag. Az emberek teszik élővé. Az emberek teszik fontossá. Az emberek teszik értékessé. Az emberek akik mesélnek róla – és az emberek akik ide betérnek, idősek, fiatalok. Akik olykor igen: nyüzsögnek és zsibonganak, de akiknek mesélnek ezek a falak, akiknek mesél ez a környezet, s akiknek mi magunk mesélünk, mesélhetünk. És akik lehet másnapra már elfelejtik azt, hogy miről is szólt Júlia naplója, vagy a Teleki Sándor emlékezéseit idéző valamelyik hangfelvétel, akár azt is, hogy mi látható a falakon – de azt amit mi személyesen mondunk el nekik – ha hitelesen tesszük, ha csillog közben a szemünk, mint egykor a Sebők Mihály bácsié – azt magukkal viszik, soha nem felejtik el.
Belőlük lesz majd a koltói múzeumbarátok közössége. A Koltó-rajongók közössége. És így válik az emlékhely-teremtés: közösségteremtő erővé – az emlékhelyből pedig így lesz: KÖZÖSSÉG.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
(elhangzott 2024. május 18-án, a koltói Teleki-kastély, Petőfi Sándor Múzeumban)
