Egy tartalmas kiállítás, egy nagyon jó közönség és egy kiváló előadás találkozásaként foglalhatjuk össze röviden a Magyar Géniuszok című kiállítás hétfői megnyitóját, amelyet Borbély Zsolt Attila politológus, közíró „A magyar nemzetpolitika múltja, jelene és jövője” című értekezése gazdagított. A tárlat megnyitóját – amely a Magyarok Világszövetsége ajándékaként került a Teleki Magyar Ház tulajdonába és egyelőre február 15-ig lesz látogatható – az 2011-ben készült „Hungary – World of Potentials” című imázsfilm vetítése indította, majd alulírott köszöntötte a kiállítást. Az alábbiakban ez utóbbi szöveget olvashatjátok, fogadjátok ugyanolyan szeretettel, amilyen öröm volt megírni.
***
Bizonyára nem ismeretlen számotokra az imént levetített imázsfilm, amely úgy igyekszik kedvet ébreszteni az idelátogatókban egy Magyarország-kalandhoz, hogy miközben az ország turisztikai látványosságaiból villant be rövid képeket, igyekszik leszámolni a klisékkel, melyek szerint csupán a tokaji bor, a piros paprika, cigányzene és csárdás népe lennénk, hallgatva arról, hogy például a gyufa (1836), a wolframszálas villanykörte (1903), a golyóstoll (1943) és a Rubik-kocka (1978), na meg a WORD szövegszerkesztő (1990) is – melynek segítségével ezeket a sorokat papírra róttam – olyan tudósok agyában született meg, akiknek Magyarországon ringott a bölcsője.
Ja nem. A Marson. Merthogy közismert a tézis, melynek az ’50-es, ’60-as években egész irodalma alakult ki a tengerentúlon: a rendkívüli felfedezésekkel és találmányokkal jelentkező magyar tudósok valójában marslakók – csak magyaroknak mondják magukat.
Az első magyar származású tudós, akinek az Alfred Nobel által 1895-ben alapított kitüntető címet és díjat átadták, Lénárd Fülöp volt. 1905-ben, a fizika terén folytatott tudományos munkásságáért, felfedezéseiért nyerte el az elismerést.
A közel 125 évvel ezelőtti siker után – az eseményeit tekintve meglehetősen zaklatott XX. században – szép csendben, hivalgó harsonázások nélkül gyarapodtak az évszámok a magyar Nobel-díj palettán, s vele együtt a magyar származású Nobel-díjazottak nevei is. 1914 – Bárány Róbert (orvosi), 1925 – Zsigmondy Richárd (kémiai), 1937 – Szent-Györgyi Albert (orvosi), majd így tovább, 1944, 1961, 1963… 2023-ban már tizenhét magyar származású tudós nevét írhatjuk fel képzeletbeli emléktáblánkra, munkásságuk előtti tisztelettel.
A marslakós történetre visszatérve: ugyan jellemzően a tengerentúlra szakadt magyar tudósok egy szűkebb körének életét szőtte keresztül-kassul, de kiválóan fémjelzi azt a legendás szellemi potenciált, melyet tudósaink és feltalálóink a nagyvilágban képviseltek. Kicsit utánaolvasva a történetnek, meglepődtem, hogy mennyire gazdag és szerteágazó irodalma van, mégpedig nem csak a magyar származású tudósok körében. Forrásáról Teller Ede magyar-amerikai atomfizikus a következőképpen ír egy a minap kezembe került remek írásában:
„A jó hírű magyarok között öten voltunk [Amerikában], akik nem is Magyarországról, hanem a Mars bolygóról jöttünk. Ezt a titkot a legöregebbik közöttünk, Kármán Tódor árulta el [Kármán a repüléselmélet, a légáramlások világhírű kutatója-művelője volt]. Megmondta, hogy mint eredeti marslakók nem lettünk volna nagyon népszerűek, és az angol nyelv kiejtésének nehézségéből is kiderült volna, hogy nem vagyunk amerikaiak. Így azt állította, hogy Magyarországról jöttünk […] Öten voltunk, kor szerinti sorrendben: Kármán Tódor, [a fizikus] Szilárd Leó, Wigner Jenő [ugyancsak fizikus, egyike Nobel díjasainknak], Neumann János [a számítógép elvi alapjainak lefektetője] és jómagam.” Teller szerint az ötökhöz hatodikként Gábor Zsa-zsa, Golden Globe-díjas magyar színésznő, az egyik legismertebb hollywoodi szexszimbólum is hozzátartozott – „ezt azonban – teszi hozzá Teller – egyelőre titokban tartjuk.”
A történet másik változata a szintén amerikás Szilárd Leóhoz kapcsolódik, aki jelen volt Enrico Fermi magfizikus egyik előadásán. Fermi éppen azt fejtegette, hogy mennyire kicsi a valószínűsége annak, hogy az Univerzum végtelen számú bolygóján nem alakult ki máshol is civilizáció, vagyis értelmes élet, s ha így van, akkor ezeknek a civilizációknak a képviselői bizonyosan a Földet sem hagyták kis bolygóközi utazásaik során. A fejtegetése végén feltett retorikus kérdést, miszerint: „Ha mindez így igaz, hát akkor hol vannak ők?” – Szilárd Leó válaszolta meg kitűnő humorérzékkel: „Itt vannak közöttünk. Magyaroknak hívják őket.”
Tény, hogy „gyanús” magyarjaink kifejezetten élvezték a legendát. Teller Ede különösen büszke volt E.T. (értsd: földönkívűli) monogramjára., miközben azért viccesen panaszkodott Kármánra: „Lehet neki járt el a szája” (mármint marslakó mivoltuk kapcsán). Mikor Szilárd Leót faggatták, hogy valóban a Marsról származik-e, ő szerény mosollyal csak ennyit mondott: „Talán”.
Az a legenda is ismert, miszerint amikor az atomenergia eredetileg kizárólag békés célú felhasználását kutató híres Manhattan-terv egyik szupertitkos tárgyalásán a programot irányító Groves tábornok rövid időre elvonult egy mellékhelyiségbe, Szilárd Leó odafordult a többiekhez: „Talán magyarul is folytathatjuk a tárgyalást, uraim.” [Teller Ede mellett Wigner Jenő és Neumann János vett részt a programban]
A marslakó magyarokról szóló legenda Francis Crick féle változatát is ismerjük. Francis Crick a DNS-ért kapott Nobel-díjat, és az alábbi történettel indítja „The Life Itself” című könyvét:
„Már az 1930-as években gyanakodni kezdtek Princetonban: Neumann János agya vajon nem egy embernél felsőbbrendű faj megnyilvánulása? Princetonban az a hír járta, hogy […] a professzor valójában félisten, de bolygónk gondos megvizsgálása után embernek álcázta magát, és ez külsőleg tökéletesen sikerült is.”
A Yankee folyóirat (1980 márciusában!) Kemény Jánosra (a Basic programnyelv megalkotójára) hivatkozva részletekkel is szolgált a a magyarok földöntúli eredetét illetően:
„Gábor, Kármán, Kemény, Neumann, Szilárd, Teller, Wigner – mind Budapestnek ugyanazon szektorában született. Nem csoda, hogy Los Alamosban [itt zajlottak a Manhattan-terv kutatásai] elterjedt a híre, hogy ezeregyszáz esztendővel ezelőtt egy Marsról érkezett űrhajó kényszerleszállásra kényszerült Közép-Európában.
Három kemény bizonyíték van a magyarok földöntúli eredetére – írja a Yankee.
1) Nagyon szeretnek vándorolni (akárcsak az ugyaninnen szétrajzó cigányok).
2) Rendkívül egyszerű és logikus nyelvet beszélnek, ami gyökeresen különbözik szomszédaikétól.
3) És végül sokkal okosabbak a földlakóknál. Mindehez Kemény – enyhe marsbéli kiejtéssel – hozzáfűzte a magyarázatot: annyival könnyebb megtanulni írni és olvasni magyarul, mint franciául vagy angolul, hogy a magyar gyerekeknek sokkal több idejük jut a matek gyakorlására.”
No lám. De tényleg – ha már magyarázatokat keresünk: hogy lehet az, hogy egy ilyen kis ország annyi kimagasló elmét adott az emberiségnek? És nem csak a reál tudományok terén… A mozi, a film világa egy másik olyan terület volt, amelyet elárasztottak a magyar tehetségek. A Tolcsván született Fox Vilmos teremtette meg a 20th Century Fox filmgyárat, Zukor Adolf a Paramount Pictures-t. Cukor György, mint rendező, Zsigmond Vilmos, mint operatőr, Zukor Adolf életművéért kapott Oscar-díjat.
Norman Macrea, az Economist főszerkesztője megjegyezte: Az amerikai „movie” szó valószínűleg a magyar „mozi” szóból ered [amelyről tudjuk, hogy Heltai Jenő találmánya]. Macrea cinikusan hozzátette: A magyarok Amerikában sokkal előbb megteremtették Hollywoodot, mielőtt az ennél ártalmatlanabb atombombát megcsinálták volna.
Szóval: hogyan magyarázhatjuk azt, hogy egy ilyen kis ország annyi kimagasló elmét adott az emberiségnek?
Az egyik magyarázat – a Yankee okfejtése mellett – Leon Lederman „Az isteni atom” c. könyvében érhető tetten. Lederman egy Nobel-díjas amerikai részecskefizikus volt, 2018-ban 96 éves korában halt meg. Idézem a marslakó-legenda általa megfogalmazott változatát:
„…a történet igazi marslakókról szól. Azokról, akik a 20. század első felében beszivárogtak a világ legjobb egyetemeire és kutatóintézeteibe; pontosabban arról az előőrsükről, amelyik bolygónkon első bázisukat létrehozta. Azon buktak le, hogy – bármilyen soká gyakorolták is, egyetlen földi nyelvet sem tudtak idegen akcentus nélkül beszélni. Volt egy ügyes trükkjük erre: magyar emigránsoknak álcázták magukat […] Olyan fizikusok tartoztak közéjük, mint Eugene Wigner (marsbeli nevén Jenő), Edward Teller (anyanyelvén Ede), Leo Szilárd (eredetileg Leó), vagy a modern matematika géniusza, John von Neumann (a Marson Jancsi). Talán el is hitték volna róluk, hogy igazán magyarok, csakhogy Sherlock Holmes kiderítette: mind ugyanannak a városnak (Budapest) ugyanazon részéből (Pest) rajzottak ki. Ez természetesen már több volt, mint gyanús. Dr. Watson a helyszínen nemsokára rábukkant annak a személynek a nyomára, aki a magyar oktatás legfőbb irányítójaként fedezte, sőt közvetve maga szervezte meg a marsiak „gimnáziumnak” álcázott titkos hídfőállását. Ezt a személyt úgy hívták, hogy báró Eötvös Loránd.” – írja Lederman.
Eötvös Lorándról tudjuk, hogy fizikusként 1894 után vallás- és közoktatásügyi miniszter volt. Ebben a minőségében a népiskolák számának bővítésével, valamint – az általa alapított Báró Eötvös József Collegiumban – a nehéz anyagi helyzetű, tehetséges hallgatók felkarolását tűzte ki céljául, olyan géniuszokat indítva el a tudományos pályán, mint például Kodály Zoltán.
Az másik magyarázat: történelmi-földrajzi helyzetünk.
E tekintetben érdemes Békésy György, magyar–amerikai biofizikus (az 1961-es orvostudományi Nobel-díj birtokosa) okfejtését meghallgatnunk:
„Hogy lehet, hogy egy ilyen kicsiny ország annyi intellektuálisan kimagasló tudóst adott az emberiségnek? […] Magam részéről nem tudok választ, de valamit azért megemlítek. […]
Amikor Svájcban éltem, ott minden békés volt, nyugodt és biztonságos. Magyarországon más az élet. Mindnyájan folyamatos harcot vívtunk majd mindenért, amit el kívántunk érni. Volt, amikor nyertünk; volt, hogy vesztettünk, de végülis túléltük. Nem vetett véget életünknek, legalábbis az én esetemben nem. Az embereknek szükségük van az ilyen kihívásokra, és ez mindig megadatott Magyarország hosszú történelme során.”
„Történelmi tény, hogy az emberi kultúra kimagasló személyiségei egyenlőtlenül oszlanak el a téridőben – ezt már Marx György atomfizikus írja „A marslakók legendája” c. írásában. Sűrűsödtek például a demokratikus Athénben (Szophoklész és Arisztotelész), pedig az élet-halál harcot vívott a Perzsa Birodalommal. Sűrűsödtek a reneszánsz Firenzében (Michelangelo és Galilei), pedig az szemben állt a Pápai Birodalommal. Sűrűsödtek az angol ipari forradalom hajnalán (Shakespeare és Newton), miközben a Spanyol Armadával folyt a harc a tengerekért.
Nyugodt korokban csak a […] jól bevált minták utánzására van szükség. Az amerikai iskola például a legutóbbi időkig ennek átadását tekintette fő feladatának, a kritikusok ennek tulajdonítják csökkenő színvonalát. ” – írja Marx György. Talán az sem véletlen, hogy az Egyesült Államok a legnagyobb szürkeállomány-importőr a világon, s nem a legnagyobb exportőrök között tartjuk számon – tehetjük hozzá.
Történelmileg Magyarország mindig zűrben volt valamiképpen, amit főleg földrajzi helyzetének köszönhetett. Változó égbolt alatt pedig nem működnek a régi reflexek, az ilyen időjárás a kreatív, a változó világhoz alkalmazkodni képes, sőt jövőbe látó egyéneknek kedvez. Ahogy Szilárd Leó mondta szerényen: nem feltétlenül kell okosabbnak lenni másoknál. Elég, ha egy nappal előttük jársz. Vagy máshol tréfásabban: a magyar tudósokat arról lehet megismerni, hogy „mögötted jön be egy forgóajtóba és előtted megy ki.”
Van egy többezer éves kínai újévi jókívánság: „Érdekes időket adjanak néked az istenek! ” Hát köszönjük szépen, mi megkaptuk.
Íme az eredmény. Legyünk büszkék reá.
És ne felejtsük a feliratot, amely Zukor Adolf, a Paramount Pictures alapítójának irodájában figyelmeztette az álláskeresőket: NEM ELÉG MAGYARNAK LENNI. (De azért segíthet).
Dávid Lajos
Címlapkép: Teller Ede
Forrás:
Teller Ede – Üzenet egy marslakótól, Fizikai Szemle 2001/7. 193.o.
Marx György – A marslakók legendája, Fizikai Szemle 1997-3. 77-83. old.
